Mikor eleged van mindenből
S ki akarsz lépni az életből,,
Gondolj arra hogy ki megbántott
Megérdemli-e a halálod.
S hogy te megérdemled-e
Hogy szánalommal temessenek el
Hogy szeretnél-e örömet okozni ellenségednek
Ki ugyis leköpi sírod , majd elhord mindennek
Mert ha úgy érzed nem érdemli meg
Hát nevess a képébe és lépj egyet!

Heinrich Heine: Bánat

"Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé,
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot, soha el nem érni
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet,
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni
Mással látni meg őt és utána fordulni
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat
S imádkozni,
Hogy Ő sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig
Aztán, hogy elfordulok
Fáradt szememhez nyúlok
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul ítélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Nem bántam meg,bármit is szólsz,nem bántam meg
Azt,ami szép volt,nem sikerült megmérgezned,
Mondd,hogy én hibáztam el,ha akarod,
De nem fogok sírni,ne legyen könnyű diadalod.

Most búcsúzom,ez az egész,
Most menj el,vissza se nézz,
Csak vedd karodba,ki tőlem elszakít
S ne hidd,hogy nekem szomorú lecke volt!!!"

Halál

Amikor elhagytál, elgondolkoztam azon, hogy öngyilkos leszek.
Mert ezt láttam csak kiútnak arra, hogy elfelejtselek.
Álltam a tükör előtt, kezemben egy késsel,
Tudván, hogy ez a szoba, mindjárt teli lesz vérrel.
De akkor nyilt az ajtó, és beléptél te rajta,
Megfogtad kezemet, amelyik a kést tartotta.
Gyengéden kivetted a pengét a kezemből,
A hatásod alatt voltam, nem ellenkeztem egyből.
De mikor kiléptél az ajtón, és az üres szobában hagytál,
Akkor eszméltem rá, hogy megint becsaptál.
Pár nap múlva ismét a tükör előtt álltam.
A kés csak arra várt, hogy a vérembe mártsam.
Megfogtam a pengét, a csuklómhoz emeltem.
Belehasitottam, s a sirással küzködtem.
A vércsepp és a könnyem, együtt értek földet,
De a könnycseppből is lassan szintiszta vér lett.
A tükörbe utoljára mikor belenéztem,
Láttam, hogy ott állsz, és semmit sem teszel értem.
Megfogtam a pengét, és a tükörhöz vertem,
Véres szilánkdarabok hullottak mellettem.
Bosszút akartam állni, te ellened,
Mert te keseritetted meg az életemet.
Megfogtam a kést és a szivedbe vágtam,
Ott feküdtél holtan, egy nagy vértócsában.
Utolsó szavaidat, azt hogy "Bocsáss meg!"
A sikitásomtól nem hallottam meg.
"Mért kellett ezt tenned?", magamnak ezt súgtam,
Mielőtt a kést a szivembe szúrtam.

Tudod mi az igaz fájdalom?Elmondom neked...

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod
Amikor tudod, hogy kár volt az egész, mégse bánod.
Amikor meglátod, és hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed.
Amikor várod, hogy újra eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy ismét odaadhasd neki magad.
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor naponta felidézed magadban az együtt töltött órák emlékeit.
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor vágysz arra, hogy megint feléd nyújtsa két kezét.
Amikor nem bírod már, hiszen kavarognak benned a szavak,
Amikor közeledben van és alig bírod türtöztetni magad.
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy míg együtt voltatok ö is megörült érted.
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor újra aludnál és ébrednél mellette.
Amikor jó lenne ha újra veled lenne,
Amikor már önmagaddal harcolsz ellene.
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor döntesz, hogy miért is ne, hiszen egyszer élsz.
Amikor világossá válik, hogy bármily rossz, ez mégis jó neked,
Amikor tudod, hogy tilos de mégis újra és újra megteszed
Akkor vedd tudomásul, hiába tagadod, igenis szereted!

Nem tehetek róla, még mindíg szeretlek,
Pedig mindenki azt mondja, felejtselek el Téged.
Én tudom, hogy ők mondják az igazat,
Dehát az ember csak a szívére hallgat.
Nem tudlak elfeledni, pedig tudom, sosem leszel enyém,
Ébren álmodni,s felébredni, ez vagyok én.
Kívülről olyan kemény vagy, mint a jég,
De benned még a gyermekkor él.
Ezért a jégcsapot felolvasztani nem tudom,
Pedig ha elolvadna, elmúlna minden bánatom.
Muszáj lenne elfelejtenem Téged, de nem tudlak,
Mert valami, ami benned van,fogva tart.
A haverok, a barátok mind ellene vannak,
De mit tegyek, porba döntsem álmaimat?
Igen, ezt kell tennem, akárhogy is fáj,
Mert a meséből nem lesz más, csak magány.
A szívem darabokra tört, mint egy üvegpohár,
Megragasztani senki se tudja már.
De talán egyszer a pohár újra pohár lesz,
S talán egyszer a szívem is nyíló rózsa lesz.
Újra tudni fog érezni,
Szerelmet szerelemért adni.
Mint a nyíló rózsa a kertben,
Így zárul be a fejezet: csak mi ketten.
Elfelejtettük ezt az álmot,
Cserébe mást kaptam: a valóságot!